2012.05.22.
Ma elvette a kedvem mindentől az eső…otthon kell maradni. Kinek van kedve kimozdulni bárhova? Talán korán van még a borhoz,vagy nem? Nézem kedvencemet, aki egyenlőre egykedvűen álldogál az asztalon…
Latoros hangulatba szédülök lassan,az eső lágyan kopog az ablakon…
Még várok, várok, kezem megindul felé.
Óvatosan húzom ki a dugót a palackból.Nézem, ahogy az üvegből kifolyva átsimul a pohárba. A látvány a maga nemében már páratlan…
Belekóstolok és mesélni kezd újra…
Egyszerre él bennem a sötétség és a fény.Mélyen legbelül.Meglapulva.Érzem,tudom:erőm csendesen alszik még,összehúzva,lappangó képességgel.Mocorog bennem,átitat,majd a világra zúdul.Egyszerre átok és áldás.
Vibrálok a levegőben, áthatolok a tömegen. Egy sziklaszilárd erő a térben, amely átszivárog mindenen. Én a láthatatlan íjjász látlak, érezlek. A nyílvesszőm prédájává válsz…
Felém kell fordítsd a fejed,mert a forrás…szédület!
Egy arcot látsz, amelytől a teremtője sírhatott örömében. Egy angyalt, aki az égből hullott alá. Nem, kedvesem, nem hullottam. Kirúgtak…
Én nézem Őt, szeme egy pillangó szárnyának kecses mozdulatával rebben. Mély, dallamos hangja ugyanolyan szép, mint minden más rajta. A váll és mellkas folyékony hullámzása simogatásként érint meg bennem valamit.
Borzongok és lesütöm a szemem. Érzem a belőle áradó húzó erőt. Óvatos távolságtartásnak nyoma sincs…nyirok lepi el a homlokom.
Megadom magam, néz…gyönyörű ajkán szomorkás mosoly…
Szebb, mint amihez bármely embernek joga lenne. Az ajkak vérvöröse olyan sziréndal, amelynek nehéz ellenállni, Olyan az illata, mint az éjszakának: fák, szél, és föld távoli illata. Szándékosan belélegzem, mélyen magamba szívom, magamban tartom…
Erre az illatra várok húsz, hosszú, hervasztó órája. Ő beindítja a valódi életem. Ő az én világom küldönce. Ő az én fajtám. Neki köze van az én kémiámhoz.
Primitív rádöbbenésem által, különös izgalom lesz úrrá rajtam. Vakmerő, agresszív izgalom.
Diadalmasan csillog a tekintete…Őt kívánja a testem és a szívem is! Mozdulatlansága faragott márványnak tűnik…
Érinteni akarlak! -kiáltom- A testem érted sír! De mosolya finom íve csak ingerkedik velem. Érzelmeim káoszában nem találom az igazságot…
Harag lobban lángra bennem, és elégeti zavarodottságom. Hagyom,hogy a pillantásom szabadon kószáljon rajta, hogy érzékeim minden visszafogottság nélkül, mohón lakmározzanak eddigi életem éhsége után.
Karcsú, erőteljes, veszélyes. Egy kecses, halálos ragadozó…
Tenyerem bizsergeti a vágy, hogy érinthessem és kiderítsem, valóban olyan selymes és puha-e, mint ahogy ígéri.
Közelebb lép, keze egy földre hulló levél kecsességével érinti testem, forró lélegzete végigsiklik rajtam…sima tökéletesség. Megnyalom száraz ajkaimat. Még egy perzselő pillantás…tekintete ragyog, mint az égő zafír.
Az akarat halálra rémít, hogy ne vessem rá magam és ne faljam fel…Látja, érzi kínlódásom, ami ördögi elégedettséggel tölti el.
Én már semmit sem bánok, csak Őt látom…a testembe fogadom…a forma és a funkció elegáns keveréke…selyem az élő szikla felett…nedves vágy csordogál…illata sűrűbbé válik…édes hűvösség…húshoz érő hús gyönyörűséges fájdalma…tomboló mohóság…morgó vágy…torzító gyönyör…édes agónia…
Lélegzetelállító csoda!
Beleburkolózom, magamra húzom, nem engedem…
Néz engem, érzem, hogy figyel
Bátor leszek, hisz ismerem Őt.
Találkoztunk már egy álomban…
2012. 06.
Wóden meséje
Nehéz közel kerülni hozzád, sokat követelsz híveidtől kitartás, tudásvágy, fegyelem tekintetében. A sötét téli éjszaka színeivel, türelmetlen illataival, erőteljes fűszereivel, masszív aromatikájával a másvilágot uraló sámáni mágia védnökét idézi elém.
Egyszerűek a céljai, ereje rémisztő, kacaja mennydörgés, haragja vihar.
Hűvös nyerseségét feledve zabolátlan tűzzé válik bennünk és megmutatja az Istenek végső csatáját.
Keresem, kutatom a vadborostyán arcú szeretőm, akinek olyan az illata, mint az átforrósodott kőé, a romos templomok szeszélyes istenét.
A hős Wóden egyszer csak derékon ragad és a legkisebb erőfeszítés nélkül felemel.
Tenyerem alatt megkeményedett izmok…segítek a mesés kígyót magamba vezetni. Vonaglok, zokogok, hörgök.Értelmetlen szavakat suttogok elrablóm fülébe…
Utoljára akkorát öklel rajtam, amellyel utat nyit magának egész a szívemig.
- Jó volt? – kérdezi
- Szeretlek! – morgom
- Nemsokára visszajövök – mondja – Most öltözz fel!
Az Isten mellére szorítom az arcom, aki olyan szűzies csókot lehel a hajamra, hogy nem merek többé megszólalni.
S mielőtt észbe kapnék, már magamra is hagy…
2012.06.05.
Lator
Hangja messziről, egy mély hullámvölgyből érkezik.
Szájamban szétolvadó íze a málnaszem sebezhetőségét idézi…
A vöröslő holdudvart nézem, parányi korallzátony, kápráztató menedék…
-Élek még? – kérdezem
-Igen! – szól – Belőlem.
Szeretnék gyenge lenni, alkalmazkodó, semmi mást nem tenni, csak engedelmeskedni és megnyílni…
Letaglózottként heverni. Boldog trófeájaként legyőzőjének.
Az éjszaka árama cirkulál ereimben…elzsibbaszt, lezár az álom.Harcolok a vágy ellen, mely zavarja nyugalmat áhító szellemem…
Latorom ölel, ma éjjel Ő vigyáz rám.
-Aludj! – szól – Álmodj velem…
2012.12.12.
Lator 2011. az első verzió…
Úgy hívnak : a fekete Hold…
Az ördögi herceg, ki éjszaka vadászik…
Én vagyok Asmodeus, a fekete angyal, a legbujább a démonok között.
A vérem ebbe a palackba zárták.
Kóstolj meg és elviszlek magammal az érzéki varázslat birodalmába.
Bennem az emberi és a démoni esszencia csillog.
Gyönyörű bizonyítéka a fájdalmas szenvedélynek.
Szeretnék táncolni veled…hogy a testemből áradó forróság megolvassza csontjaidat.
Hevesebben verjen a szíved, gyomrodban buja melegség támadjon.
Forró katlanként izzon a vágy körülöttünk.
Nyelved lázas ölelésben egyesüljön velem.
Harapok, szorítok, markolok és te érezd, ahogy egyre beljebb és beljebb hatolok.
Kedvesem, én belülről nyaldoslak… villámcsapás nyomait hagyva magam után !
Csak rajtad múlik, hogy ne érjen véget…
Hagyd, hogy elrepítsem magunkat valahova máshová…
Lator 2011 második verzió…
Megérkeztem. Vártál rám, tudom…
Hörgés…magamhoz húzlak egy perzselő csókra.
Nyelvünk vadul birkózik…akarlak, kétségbeesetten…
Vágy dübörög, sötét, mély, sóvárgó.
Érzéki, vad, kaotikus és élvezetes.
Örökké veled ! Ezt ígérem…
Minden egyes idegvégződésed örvendezik, az ereidben minden csepp vér énekel.
Micsoda gyönyör ! Nézem, ahogy csípőd magától vonaglik, a saját ritmusában.
Nem állítom meg ezt az érzéki táncot.
Igen, igen ! A te Latorod. Sötét, vad. Csodálatos, izgalmas.
Az elmédben dorombol…
Hogy nekem adod magad, az nem átok, hanem áldás !
Az élvezet nőttön nő… Latorod vastag, kemény, hatalmas. És csak a tied !
Olyan mélyre hatol, amennyire csak lehet.
A kielégülés tüze lángra gyúl és végigvágtázik a testeden…
Izmaid elernyednek…mosollyal az arcodon álomba zuhansz.
Enyém vagy…nincs választásod !
Milyen a Lator ?
Sokszor kérdik tőlem, hogy hogy és miként jutnak eszembe ezek a dolgok, amiket a borokról leírok. Nem tudom…talán élénk a képzeletem, vagy egyszerűen szerencsés ember vagyok,hogy találtam egy olyan dolgot ebben a zivataros világban, amely számomra nagy örömöt okoz.
Talán ez a történet magyarázatul szolgálhat :
A minap jött haza Korzikáról egy kedves barátunk, aki dolgozott ott egy ideig egy borászatban. Csodálatos borokat, sajtokat, történeteket hozott magával. Mennyire más és mégis mennyire hasonló az ott élők gondolkodása a gasztronómiával kapcsolatban, mint a mienk…
Az ételek és az italok, a táplálék szeretete, tisztelete nagyon fontos számukra is és ezzel közel kerültek ismeretlenül is a szívemhez.
Az az élmény, hogy beleharaphattam egy picit Korzikába, meghatározó élmény volt. Mindezt pedig kedves barátokkal együtt, fokozott élvezetet nyújtott…
Nos, ilyenkor indulnak el a gondolatok…
A finom ételek, a csodás borok, fantasztikus barátok, a szerelmem társasága, mind-mind inspirál.
Természetesen a végén, mert mindenek a végén előkerül a Lator…
Ez a bor számomra a mindenség ereje…
Papír, ceruza előkerül és indulnak a sorok. Delejes álomvilágba ringat a bor. Poharamon keresztül figyelem a világot.
Látok férfiakat, nőket, szerelmeket, vágyakat, vitákat,sóvárgást, megadást, visszautasítást.
Ezért, amit írok az egyszerűen a körülöttem lüktető energiák papírra vetett formája.
Ennyire egyszerű…